Cikkek

Elek, a „lábas ember” – egy meghökkentő gyógyulás története

Egy daganatos beteg többnyire akkor vesz igénybe alternatív módszereket, amikor már az orvostudomány által kínált lehetőségeket kimerítette vagy pedig azzal párhuzamosan akarja még valamivel támogatni a gyógyulását.  Amikor már a páciensnek negatív leletei vannak, utólag nagyon nehéz kideríteni, hogy mitől gyógyult meg a beteg valójában.  Ki ezzel, ki azzal hozza összefüggésbe a gyógyulását, miközben örül, hogy szerencsésen megúszta az egészet.

Elek a baráti körünkhöz tartozott. Felesége elvált tőle, gyerekei már felnőttek. Rendőrként a kábítószeres bűnesetekkel foglalkozott, bár kissé kezdett belefáradni az egészbe. Mikor felfedezték, hogy a combjában daganata van, akkor az onkológiára küldték  szövettani vizsgálatra. Egyértelmű volt az orvosok számára, hogy függetlenül attól, hogy a daganat jó- vagy rosszindulatú, ki kell operálni. Cukorbetegsége miatt hetekig kezelték, hogy kibírja a műtétet, miközben várta a szövettani eredményt. Ekkor kérte, hogy beszélgessünk a betegségéről, a gyógyulás perspektívájáról, hiszen tudta, hogy magam is átmentem egy hasonló helyzeten és támaszt, segítséget remélt tőlem. Olyan fájdalmai voltak, hogy morfiumozták időnként. Gyakran bejártam hozzá a kórházba, de ebben a környezetben - a folyósón üldögélve csoszogó betegek között – valóban „csak” beszélgetésre volt mód, nem tudtam megmutatni a Simonton relaxációs-, imaginációs gyakorlatokat. Mindig vittem olvasmányokat magammal, amelyek a betegség és az érzelmi állapot összefüggéseire világítottak rá valamint arra a lehetőségre, hogy a beteg hogyan tud aktívan szerepet vállalni a gyógyulásában. A diétáról - amellyel meg lehet könnyíteni a gyógyulást és amelyet én is végigcsináltam betegségem idején – alig esett szó, ugyanis a kórházban a cukorbetegeknek kialakított étrenden élt, azaz húst hússal ettek.

Felkínáltam, hogy az NLP-s kérdezési technikával segítek „rendet rakni” a gondolati rendszerében, amennyiben partner benne. Örömmel fogadta, annyira elszánt és nyitott volt, hogy óriásléptekkel haladtunk és végeztük a gondolati nagytakarítást. Én kérdésekkel „bombáztam”, figyeltem a megfogalmazásait és szinte mondatonként átbeszéltük, hogy a megfogalmazásai mit sugallnak. Játszottunk a szavakkal. Mindig volt házi feladata, megbeszéltük, hogy egyes szavakat másokkal fog helyettesíteni és megfigyeli a változtatások hatásait. Nagyon nyitott és közreműködő volt az egész folyamat során. Megkérdeztem, hogy nem furcsa, hogy a kábítószereseket „üldözi”, miközben a jelen helyzetében ő is kábítószerekkel tudja csak kibírni a fájdalmat?! Volt felesége, akit még szeretett felajánlotta, hogy házasodjanak ismét össze. Repkedett a boldogságtól. Elek megkérte őt, hogy hozzon diétás ételeket a kórházba, hogy ezzel is támogassa a gyógyulását. Erre az asszony nem volt hajlandó. Minden fontos életterületet átbeszéltünk, céljait, vágyait elmesélte, mesélt a stresszes élethelyzetekről, amelyekkel nehezen tudott bánni. Az új perspektívák lendületet adtak neki és egyre bizakodóbban fordult a jövője felé.

Beszélgetéseink kb. három hétig tartottak, ennyi idő kellett, hogy a cukorbetegségét annyira kikezeljék, hogy műthető állapotba kerüljön. Addigra megjött a szövettani eredmény is, kiderült, hogy rosszindulatú daganatot diagnosztizáltak nála. Átvitték az onkológiára, hogy felkészítsék a műtétre. Ekkor jött az érdekes fordulat: az orvos, legnagyobb megdöbbenésére, már nem találta a daganatot a combjában így gyógyultnak nyilvánították és hazaküldték a kórházból. A volt feleségével megosztotta a jó hírt, aki elég hűvösen fogadta. Hamarosan végleg szakítottak. Pályát módosított azóta, talált másik párt. Sok év telt el, azóta is jól van…

Hogy mitől gyógyult meg? Ki tudja?! Fő, hogy megtörtént. A szememben ő egy hős. Szerintem a varázslat benne zajlott le, mert elkötelezetten kereste a megoldást és be is engedte.

Elmélkedések egy méhnyak-rákos eset kapcsán

Amikor valakit utolér a rákbetegség, akkor az első kérdés, ami felvetődik, az hogy „miért pont én?” Sok beteg könnyen felidézi, hogy a betegséget megelőzően milyen élethelyzet volt megterhelő vagy stresszes számára, hol, kivel, mivel kapcsolatban élt át nagyfokú tehetetlenséget, kilátástalanságot. Azt már kevesebben kutatják, hogy miért pont olyan típusú rák támadta meg őket, amilyen.

Bár a rákbetegség hátterében nem egy okot szoktunk találni, amely a betegséghez vezetett, hanem összefüggések rendszerével állunk szemben, mégis a betegség típusa érdekes kérdéseket vet fel. Vajon véletlenszerű-e, hogy valakinek pont tüdőrákja lesz, vesedaganata, méhrákja vagy netán fehérvérűsége?

Lehet-e nőgyógyászati daganata valakinek, akinek a nőiségével minden rendben van? Szándékosan nem nőiességet írtam, mert hajlamosak vagyunk időnként külsőségek megfigyelésére szorítkozni, s ez félrevihet; itt inkább a lélek mélyén dúló lehetséges konfliktusokat fürkésszük. Amikor gondunk van a párkapcsolatunkkal, túl agresszívnek vagy netán közönyösnek érezzük a partnert, vagy nőként visszautasításként éljük meg a partner viselkedését – ez nem jelenti automatikusan, hogy az is, csupán a mi szubjektív valóságunkban így éljük meg - ilyenkor rendszerint a méhnyak van leginkább kitéve a betegség veszélyének. De ennek az érzésnek a kialakulásában legalább ennyire közrejátszik az is, ahogyan viszonyulunk a helyzethez. Sokan átélnek hasonlókat, a többség mégsem lesz beteg. Van aki megtalálja a módját, hogy kizökkentse a kapcsolatát ebből a közönyből, megelőzi vagy helyén kezeli az „agresszív” gesztusokat, így nem sérül, csupán hatékonyan megküzd az éppen aktuálisan felmerülő gondjával. Ráadásul lehet, hogy a goromba, agresszív partner a mi agressziónkat manifesztálja… Szóval meglehetősen sokrétű lehet a probléma a lélek szintjén.

Hogy árnyaljuk a képet, érdemes végiggondolni, hogy a partner sem jókedvében gorombáskodik. Előfordulhat, hogy a partner viselkedése mögött fájó érzések bújnak meg. Amikor az egyes esetekben megoldást keresünk, érdemes figyelembe venni a kapcsolat összefüggéseit – ugyanis, mint fennebb említettük, a beteg szubjektív valósága a döntő, és mivel szubjektív valóságokról van szó, érdemes megnézni a helyzetet minél több szemszögből. Nézzük meg egy megtörtént eset kapcsán, hogy mi minden játszhat közre lélek szintjén a méhnyak-rák létrejöttében.

Mária férjezett és van egy két éves kisfia. Első terhességének nagyon örültek, de a vizsgálatok kiderítették, hogy a magzatnak sajnos genetikai károsodása van, nem életképes, ezért a terhességet megszakították. Úgy tűnt, hogy a szülők elfogadták, mindketten beletörődtek a megváltoztathatatlanba. Kisvártatva megszületett fiuk, immár egészségesen. Örültek neki, Mária jól ki is jött férjével mindaddig, míg ki nem derült, hogy ismét babát vár. Örült, hogy bővül a család, mindig szeretett volna még egy gyereket. Amint férje, Feri megtudta, hogy újabb jövevénnyel bővül a család, teljesen feldúlt állapotba került. Ő is gondolt arra, hogy jó lenne a fiúknak egy testvér, de nem mostanra tervezte, amikor a gazdasági válság hatása elég erősen érződött a családi kasszán. Máriának ez rosszul esett. Ez a felszín.

 Van két ember, akik szenvednek, csalódottak; máris nagyon feszültté válik a kapcsolat. Mária élete egyik legérzékenyebb időszakában természetesen sebezhetőnek érzi magát, de kitart amellett, hogy a gyermeket tartsák meg. Alig telik el pár hét az új jövevénnyel a hasában, amikor egy kontrollvizsgálaton méhnyak-rákot diagnosztizálnak nála. Ez egy újabb sokkhatás. Felbukkan a betegség, amely immár a férj álláspontját erősíti, tudniillik most már egy életveszélyes diagnózis tarkítja a képet. Mária teljesen összeomlik. Az orvos közli, hogy öt hét áll rendelkezésre, amíg el kell dőlnie, hogy megmenthető-e ilyen körülmények között a baba, vagy az anya életben maradása érdekében a szükségesnek látszó műtéti beavatkozással egyidejűleg fel kell áldozni. Ez a fordulat komoly döntés elé állítja a párost. De vajon hogyan viselnék el egy újabb baba elvesztését? Szabad-e Máriának az életmentő műtétet halogatni? Ha azonnal megműtenék, rövidtávon kétségkívül elhárulna az életveszély, mindketten fellélegeznének. De ennek a fordulatnak mik a hosszú távú következményei a nő és a férj lelkére nézve? Hogyan befolyásolná kapcsolatukat ez az újabb veszteség? Előre látható-e ez egyáltalán? A pár sürgősen elkezd valamilyen megoldást keresni a kialakult helyzetre, ez kimozdítja őket a holtpontról. Elsősorban az életveszélyt akarták elhárítani, feldolgozni a sok stresszt és feszültséget, amit ez a helyzet behozott.

Mi okozza a férfi riadalmát, túlzott aggodalmát? Érzelmileg kimenekül abból a helyzetből, amely korábban elviselhetetlen fájdalommal járt, például javasolja, hogy ne tartsák meg a gyereket – természetesen valamilyen racionálisnak tűnő okból kifolyólag – mire az amúgy is érzékeny állapotban levő párja, aki éppen örül a babának, kiborul és a személye, valamint közös gyermekük teljes elutasításaként éli meg a helyzetet. Ott van a kismama megsebzetten, ösztönei a gyermeke megtartása mellett szólnak, ugyanakkor férjét is szereti, vele szemben is lojális és ez a kettősség szétfeszíti a lelkét.

Az újabb terhesség Feriben feltépi azt a sebet, amit a várva várt első gyerek elvesztése okozott. Kiderül, hogy nemrég hunyt el - szintén rákban - az édesanyja, akihez erősen kötődött. Elkezd szorongani, hogy a feleségét ugyanígy elveszítheti, ezért gyors megoldást szeretne, hogy minél előbb biztonságban tudja a feleségét. Máriát szintén nagyon megrázta anyósa esete, akivel jóban volt és a karjaiban halt meg, tehát nagyon riasztó emléke fűződik ehhez a betegséghez.

A nő erős életösztöne és az intuíciója azt súgja, hogy egyedül ezt a kétségbeejtő, feszült helyzetet nem tudja elviselni. Elindul egy olyan megoldás felé, amely első körben segít megküzdeni a kétségbeeséssel, bizonytalansággal, félelmeivel. Lépésről-lépésre megküzd a halálfélelmével, mely során kiderül, hogy saját korábban elvesztett gyermekének emléke olyan mély fájdalmat vált ki benne, hogy nem tud érzelmileg teljesen jelen lenni az életében, elhunyt hozzátartozói is nagyon hiányzanak neki, ez tudattalan elvágyódást eredményez. Furcsa módon az is nyilvánvalóvá válik, hogy a férje helyett is gyászol, akinek még nagyon friss édesanyja elvesztésének emléke.

Miután a Simonton-módszerrel, NLP-vel és családállítással sikerült letenni ezt a sok fájdalmat, végre az élet felé tud teljesen fordulni, tud tervezni, ismét örülni az életének. Megváltozik az arckifejezése, mimikája, az addigi fájdalmas tekintet elkezd csillogni és végre komolyan elkezd kötődni a születendő babához. Ez kellőképpen motiválja is abban, hogy elszántan továbblépjen és kapcsolati mintáit szemügyre vegye, megváltoztassa. Mindez irtózatos tempóban zajlik, hiszen öt hetünk van arra, hogy azt a fizikai változást elősegítsük, amely már esélyt adhat a születendő babának, különben ha egy nagyobb műtétre kerül sor, az komolyan veszélyeztetheti a baba életét.

Ahhoz hogy eljussunk a jó végkifejlethez, öt hét megfeszített tempójú munkálkodására volt szükség, nem csupán Mária részéről, hanem Feriéről is, aki rendkívül nyitottan bejárta a saját belső útját, és megtette a maga lépéseit. Így az ötödik hét végére már mindketten örömmel várták a baba születését. A rák eközben jelentősen visszahúzódott, minimális ambuláns beavatkozás után gyógyultnak nyilvánították Máriát, és fél év múlva egészséges kisfiuk született.

Amikor a lélek menni akar…

Amikor utolér minket egy súlyos betegség vagy netán balesetet szenvedünk, vajon mi történik a lélek szintjén, milyen előzményei vannak ezeknek az eseményeknek? Vannak-e? Csupán valószínűsíteni tudjuk, hogy már az esemény előtt voltak olyan gondok, feszültségek, melyeknek közük volt a betegség kialakulásához, baleset létrejöttéhez. Nézzük meg egy eset kapcsán, hogyan adódnak össze azok a hatások, melyek veszélyesek is lehetnek, ha nem kezeljük őket.

Ismerősöm, nevezzük Ellának, akinek egy ideje nyomon követem a sorsát, több mint két évtizeden át főleg a családjának élt. Férjével diákokként jöttek össze, született három gyerekük és bár az együtt megélt viszontagságok időnként kikezdték a kapcsolatukat, nagyon családcentrikusak voltak, Ella természetesen a férjével együtt képzelte el az öregségét is.

 Amikor éppen elégedetlen volt, sokszor gondolt olyat, hogy bárcsak változna már valami, elege van már a férjéből is, akivel nehezen találtak megoldást a napi megélhetési gondokra, egymásra mutogattak, mindegyik a másiktól remélt megoldást. A feszültség tartósan belopózott a kapcsolatukba, mindketten egymásra vetítették indulataikat. A férj hamarosan összejött valakivel, ez a kapcsolat tartósnak bizonyult és hamarosan kilépett a házasságból. Ekkor kezdődött Ella kálváriája. A közös otthont eladták, a gyerekek az anyjukkal maradtak, és a hirtelen jött változásokat nehezen dolgozták fel. Ella mély szomorúsága, depressziója megrendítette őket és önkéntelenül is szolidárisak voltak a fájdalmában vele, ez természetesen nehezítette az apjukkal való kapcsolattartást, bár korábban mindegyiküknek nagyon jó volt a kapcsolata az apával. Ella a társtalanságot szokta meg a legnehezebben, évekbe telt, míg visszatért az életkedve.

A származási családjával is nagyon szoros kapcsolatot ápoltak egymással, édesanyja 90 évesen még jól tartja magát, korát meghazudtoló vitalitással éli hétköznapjait, nővére is, húga is három-három gyerek édesanyja, végig vele voltak a nehézségek közepette.

Egyszer csak húgáról kiderült, hogy rákos. Végigment a szokásos kezeléseken: műtét, kemoterápia. Úgy tűnt, hogy jól reagált a kezelésekre, hamarosan megnyugtató leletei lettek, így mindenki fellélegzett a környezetében. Ella igyekezett rábeszélni, hogy foglalkozzon a lelki tényezőkkel is, amelyek a betegség háttérben lehetnek, de a húga annyira jól gyógyult, hogy nem érezte szükségét ennek.

Nővére, aki elvált, már mindegyik  gyermeke felnőtt, éppen nagymamai örömök elé nézett. Ő teljesen egészséges, életerős volt. Aznap, amikor az unokája megszületett, éppen sietett be a kórházba látogatóba, amikor az autójának nagy sebességgel nekiment egy szabálytalanul száguldó kocsi. Azonnal belehalt a sérüléseibe. Mindenkit nagyon megrázott az eset.

Pár hónappal a temetés után húga –aki rákos volt - hirtelen rosszul lett, bevitték sürgősen a kórházba. Még aznap meghalt.

Egyik veszteség jött a másik után. Ella is, a gyerekek is nagyon megrendültek. A balesetet szenvedett nővér egyik gyerekénél, nevezzük Beának, súlyos pánikrohamok jelentkeztek. Ekkor kezdtek megoldást keresni számára, úgy tűnt, hogy családállítással lehetne legkönnyebben rálátni a probléma gyökerére és elmozdulni a megoldás irányába. A hátteret ismerve beállt a nemrég elhunyt- anya és a nagynéni képviselője is az állításba. Látszott, hogy az a tény, hogy ők meghaltak, nem világos Beának, nem akarja elfogadni, nagyon menne ő is a másik világba utánuk. Megjelent egy olyan belső képem, hogy lehet, Ella is ennek az erőnek a vonzásában él, talán neki sem nyilvánvaló, hogy melyik világhoz tartozik. Mikor ezekről az eseményekről beszélt, réveteg tekintetében ott volt ez a bizonytalanság. Ha az elhunytakhoz úgy viszonyulok, mintha még élnének, lehet, hogy nem fáj annyira, de lassan elkezdhetek úgy élni, mintha senki földjén lennék, mintha sem az élőkhöz nem tartoznának igazán, sem a holtakhoz…

Biztattam, hogy vegyen részt ő is családállításon, bár ijesztgetni nem akartam. Hamar ráállt, bár banális témákat nevezett meg, amikre állítana, úgy érezte, hogy a gyászt feldolgozta. Olyan érzésem volt, mintha nem akarná hagyni, hogy eltérítse bárki, mintha ő is menni vágyna. De vajon tényleg ez van-e, és ha igen, akkor vajon tud-e róla? Azt tanácsoltam, hogy figyelje meg, hogy a többiek  állításában mi érinti meg leginkább,az után döntse el, hogy mire érdemes állítania. Végül a feldolgozatlan gyász bizonyult a legerősebbnek… Ott bolyongott ő is senki földjén, elvágyódva nézte a „másik világot”. Mikor erre a lelki valóságára már rá tudott nézni, akkor indult el igazából a gyász feldolgozása, a realitás elfogadása. Saját bevallása szerint sokkal jobban van, lánya szerint látványos változás állt be nála.

Hogyan függnek össze a fent felsorolt nehéz sorsok, összefüggenek-e egyáltalán, először kiben, hol indul el az az életérzés, amely megnehezíti az életben maradást, az idős anya élete iránti aggódás, kinek-kinek a saját feldolgozatlan nehézségei, vagy valami más? Az első tragédia mintha lavinaszerűen hozta volna magával az életről való lemondás érzését több családtagnál.

Hogy mi történt volna Ellával, ha mindannyian hagyjuk, hogy csak történjenek a dolgok, ha nem foglalkozom ezzel a kicsit riasztó belső képpel, ha ő nem kezd el foglalkozni a belső folyamataival - az soha nem fog már kiderülni. Egyszerűen örülök, hogy él, egészséges és visszatért az életkedve, humorérzéke ismét a régi.